Keleti Ágnes, a legsikeresebb magyar sportolónő – A Nemzet Sportolói, 1. rész

Keleti Ágnes, eredeti nevén Klein Ágnes, a magyar tornasport legeredményesebb versenyzője, ötszörös olimpiai bajnok, akit 2004-ben a Nemzet Sportolójává választottak. 1921. január 9-én született Budapesten, egy zsidó család gyermekeként Klein Ágnes néven. Két fia van: Dániel és Rafael.

1940-ben nyerte első magyar bajnoki érmét. 46 alkalommal nyert magyar bajnokságot, hétszeres csapatbajnok. Az 1948. évi nyári olimpiai játékokon az ezüstérmes csapat tagja volt, bár egy sérülés miatt nem vehetett részt a versenyen, az ezüstérmet megkapta, lévén, hogy az ezüstérmet nyert csapat tagja volt eredetileg.

Az 1952-es olimpián a talaj bajnoka volt. 1956-ban 3 szeren és kéziszer csapatban nyert olimpiát. Közvetlenül az ’56-os olimpia után Ausztráliában, majd 1957-ben Izraelben telepedett le, ahol főiskolai tanár és edző volt. Izraelben megteremtette az izraeli tornasportot. 1958-tól 1980-ig az izraeli tornász-válogatott edzője, 1959-től 1960-ig az olasz tornász-válogatott edzője. 1983-tól 1988-ig izraeli kluboknál edző. 1957-től 1980-ig az izraeli Testnevelési Főiskola tanára. Nemzetközi versenybíró.

2002 került be az International Gymnastics Hall of Fame-be. Önéletrajzi könyve: Egy olimpiai bajnok három élete címmel szintén 2002-ben jelent meg.

Még abban a korban élt és versenyzett, amikor a női torna nem a 30-35 kilós, 13-14 éves gyereklányok sportja volt, hanem a nőies nőké. A mai torna elemeit érett fejjel már nem lehetne végrehajtani, annyira kockázatosak, mi több, kimondottan veszélyeztetik a testi épséget.

Igazat adok a régi idők bajnokainak, akik egybehangzóan állítják, hogy bár az ő időszakukban nem látott a közönség olyan lélegzetelállító bemutatókat, mint manapság, viszont esztétikus, szép, harmonikus volt a női torna és nem fejletlen, aprócska gyereklányok jelentek meg a szereken, hanem érett, formás, felnőtt szép nők. Az akkor torna inkább a jelen ritmikus sportgimnasztikájára emlékeztetett. A korszak tornásznői egészségesen élték le életüket, ízületrendszerük épségben maradt, anyák, nagymamák lettek belőlük. Nagy kérdés, hogy a mai gyermektornásznők milyen állapotban lesznek 40-50 év múlva.

Az Izraelben élő Keleti Ágnes 1996-ban ünnepelte 75. születésnapját és – ezt a magyar tévé közönsége is láthatta egy vele készült riportban – a magas kor nem tette őt öreggé, szellemileg és fizikailag egyaránt friss. Még 1995-ben is végzett edzői munkát, gyerekeket oktatott. Csak 75 évesen választotta a nyugdíjas életformát, de változatlanul sportol, rendszeresen úszik és fut.

Tass Olga, az egykori olimpiai bajnok csapattárs mondta el róla, hogy amikor a melbourne-i olimpiát követően Izraelben telepedett le, meghívták tanárnak a Testnevelési Főiskolára, később megbízták az izraeli női tornászválogatott edzéseinek irányításával. Egyéniségéből adódóan azonban szembe került a szövetség vezetőivel – Keleti Ágnes sosem tudott kompromisszumokat kötni – és távozott a válogatott éléről.

Ő maximálisan elítélte a jelenlegi gyermektornát, ellene volt mindenfajta gyilkos igénybevételnek. Természetesen nem az akrobatikát akarta kirekeszteni a gyakorlatokból, de ezt esztétikus, táncos mozgással kívánta egybehangolni. A főiskolán tanított tovább és nevelte két fiát. Izraelben ment férjhez egy ottani magyarhoz. Évtizedeken át nem jött haza, csak akkor lépte át újra a magyar határt, amikor megtörtént nálunk a rendszerváltás. Azóta viszont többször is megfordult idehaza. Életének 91 esztendejéből négy évtizedet töltött el Izraelben, harmincöt esztendős volt, amikor ott letelepedett.

Az akkori életkora is jelzi, hogy annakidején nem a gyerekeké, hanem a nőké volt a torna, hiszen 35 esztendősen, a melbourne-i olimpián jutott fel a csúcsok csúcsára. Hol van ma nem 35, hanem 25 éves tornásznő?! Keleti az akkori korszak megítélése szerint rettenetesen fiatal, mindössze 17 éves volt, amikor 1938-ban bekerült a női tornász válogatott keretbe. Nem a válogatott csapatba, hanem csak a keretbe! De így is csodaszámba vették ezt a teljesítményt. Ma ebben a korban lassan kiöregszik a tornásznő, hiszen a 14-15 évesek uralják a világ élmezőnyét. Akkortájt legalább húsz évesnek kellett lenni, hogy bárki is eredményessé váljon. Keleti Ágnes tudása azonban csak sokára teljesedhetett ki, mert a negyvenes évek megalázó zsidótörvényei miatt nem fejthette ki képességeit.

Sokáig, nagyon sokáig kellett várnia a bizonyításra. A világháborút követően már nem a származása akadályozta a sikerek elérésében, hanem az a sportpolitika, amely elzártságban tartotta a magyar sportolók egy részét. Tornásznőink 1948-ban, a londoni olimpián szerepelhettek először világversenyen. Keleti Ágnes mint a válogatott vezéregyénisége utazott ki Londonba, aztán csak a lelátóról nézhette végig a versenyt, mert egy edzésen megsérült a bokája.

Következett egy világbajnokság 1950-ben, de erre nem küldték ki a magyar tornásznőket. Rákosiék szemében még a svájci Bázel is az imperializmus egyik bástyája volt, tehát mit keresnének ott a mi versenyzőink?!
Keleti Ágnes már 31 esztendős volt, mire megmutathatta, mire is képes a nemzetközi mezőnyben. Addigra már elvégezte a Testnevelési Főiskolát, mi több, tanár lett a TF-en. Az 1952. évi helsinki olimpián is tanári módon versenyzett. Így írt erről Feleki László az olimpiai élményeit összegyűjtő "Tizenhat nap" című könyvében:

"Következett a talajtorna. A számok azt mondták, hogy Keletinek 9,7-nél jobbat kell elérnie ahhoz, hogy megelőzze Gorohovszkaját, a legjobb szovjet tornásznőt. Keleti tudása megalapozott, évtizedes komoly munka áll mögötte. Csend támad, amikor a neve hallatszik. A sovány, izmos, karcsú fekete tornásznő a balerina könnyedségével és ugyanakkor acélos ruganyossággal kezdi meg a gyakorlatát. Könnyed, ritmikus mozgással. Csupa báj, csupa grácia. Aztán egyre nehezebb elemekben folytatódik a mozgás, a nagy erőt és akrobatikus ügyességet megkívánó mozdulatok valamilyen magától értetődő természetességgel olvadnak bele a művészi táncmozdulatokba. Kézállások, henger, spárga, mérleg, ugrások… Olyan ez, mint a torna költeménye, az erő, a szépség, az ügyesség legmagasabb rendű kifejezése, ami a sportban csak elképzelhető. Művészi átélés, fölényes biztonság sugárzik minden mozdulatából. A közönség szinte lélegzetfojtva figyeli a páratlan látványt. S amikor befejezi a gyakorlatát, a közönség tombol. A zúgó tapsviharban alig hallatszik a síp hangja, de a pontozók máris emelik a táblájukat: két 10-es, egy 9,9-es, egy 9,8-as és egy 9,6-os tábla… Győzelem!!! – Végre – mondja boldogan és halkan Keleti Ágnes. – Mióta várok erre a pillanatra. Ezért érdemes volt… Tudjuk, mire gondolt. Érdemes volt több, mint egy évtizeden keresztül törhetetlen szorgalommal dolgozni, tanulni, tökéletesíteni magát. Mennyi ideig tartott a gyakorlat? Pontosan egy perc és 29 másodpercig. Ezért az alig másfél percért dolgozott annyi esztendeig. A legenda szerint egy kínai költő tíz évig dolgozott négy szép verssoron. Egy tornásznő is tud tíz esztendeig dolgozni szép másfél percért… Egy kis ürömcsepp az örömbe: Keletit nagyon lepontozzák a gerendán. Két pontozó is 9,9-et ad, de vannak, akik egészen keveset s ezzel 9,53 lesz az összpontszáma..."

Hja, kérem, a torna már akkor is pontozásos sportág volt… De a lepontozás ellenére Keleti bronzérmet kapott a gerendán és ugyanez jutott neki felemáskorláton, teljesítményével pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat megszerezze az ezüstérmet, kéziszer gyakorlatával pedig a bronzot.

Mikor Nagy Imre kormányprogramját követően enyhült idehaza a politikai légkör, a tornásznők is kijutottak végre egy világbajnokságra. Rómában a vébén Keleti Ágnes olimpiai győzteshez méltón tornászott, első lett felemáskorláton és aranyérmet nyert a kéziszercsapat tagjaként is. A tornában, mint minden pontozásos sportágban, a következő versenyek szempontjából rendkívül jelentős, hogy ki miként iratkozik be a bíráknál. Egy világ-, vagy olimpiai bajnoknak nagy a tekintélye, őt kevésbé merik lepontozni. Persze, mint a jelenben, régebben is sok mindentől függött a pontérték. Nemcsak a produkciótól. Nincs verseny, amelyen ne érződne, milyen szövevényes viszonyok hálózzák be a bírói kart, ki mindenki és mi minden dönt abban, hogy egy tizeddel többet, vagy kevesebbet kapjon a tornász.

A melbourne-i olimpián például számított a magyarok nemzeti hovatartozása. Szerte Ausztráliában ünnepelték sportolóinkat, akik egy olyan országot képviseltek, amely 1956 októberében szembe mert szállni az elnyomóival, fegyvert fogott az ezerszeres túlerőben lévő szovjet hadsereg ellen. Igaz, a forradalom elbukott, de a magyarok iránti tisztelet és megbecsülés ott élt az egész világban. Ez persze nem jelentette azt, hogy a mieinket a sportpályán előnyben részesítették volna, de tornásznőinknek aligha kellett tartaniuk attól, hogy lepontozzák őket, mint ez történt az előző játékokon, Helsinkiben.

Hogyan is volt Melbourne-ben? Két szemtanú, Szepesi György és Lukács László "Négyszemközt négy olimpiával" című könyvében ez a beszámoló jelent meg:
"December 5. volt, az egyéni tornaversenyek döntőjének napja. A heidelbergi olimpiai falu egyik bungallójának ablakán halk kopogtatással ébresztették a lányokat: Siessetek gyerekek, nyolc órára Melbourne-ben kell lennünk! Már közel két napja nem mozdultak ki a magyar tornásznők az olimpiai faluból. Tornaruhájukat varrták, hogy minél csinosabbak legyenek a döntőn, olvasgattak, közben óránként 5-6 perces gimnasztikát illesztettek a programjukba. A többiek különösen Keleti Ágnes mozgását figyelték: ő akár olimpiai bajnokságot is szerezhet, ha kifutja legjobb formáját.

Keleti elsőnek állt készen a reggeli után. – Induljunk már – sürgette a többieket s közel húsz esztendős tornász pályafutása alatt most látszott először idegesnek. – Egy pillanatra nem húnytam le a szememet ezen az éjszakán – mesélte az autóbuszon. – Minden eszembe jutott. Az első válogatott kerettagság 1938-ban, s aztán a sok-sok megaláztatás a következő években. De itt most már többről van szó. Itt Melbourne-ben befejezem a versenyzői pályafutásomat.

A West Melbourne Stadion, ez a hatalmas fedettcsarnok már a délelőtti versenyekre is zsúfolásig megtelt. Laltinyina? Keleti? – kérdezgették egymástól a tornasport rajongói, hiszen talajon az előírt gyakorlatok után holtversenyben állt az élen a két kitűnő tornász. Nem volt sok idő a töprengésre: a hangosan beszélő Latinyinát szólította. Még a pontozóbírák is tapsolni szerettek volna, amikor a kitűnő szovjet tornásznő befejezte a gyakorlatát. – Nehéz dolgod lesz most, Ági – suttogta maga elé Herpichné, azaz Vali néni, a tornásznők szakvezetője, amikor a pontozóbírák magasra emelték Latinyina gyakorlata után a pontszámokat. De már az első mozdulatok után látni lehetett, hogy Keleti számára ezen a napon nincs lehetetlen. Akrobatikus ugrások, magas fokú, szinte balettszerű táncelemek követték egymást olyan graciőz könnyedséggel, hogy zene nélkül is szinte muzsikált a gyakorlata. De vajon hogyan döntenek a pontozók? Szinte nem akartunk hinni a szemünknek: mind az öt pontozó pontosan ugyanannyit adott Keleti gyakorlatára, mint Latinyináéra. Ilyan azonosságra még nem volt példa a tornaolimpia történetében! S a következő pillanatban a dübörgő taps egyszerre két olimpiai bajnoknőt köszöntött: Latinyinát és Keleti Ágnest, mert a műszabadgyakorlatban mindketten aranyérmet szereztek.

Virágcsokorral és ünnepi szóval fogadták az ebédnél a magyarok az újdönsült olimpiai bajnoknőt Heidelbergben, az olimpiai faluban. – Kérem, ne ünnepeljenek, még hátra van a délután – hárította el az üdvözléseket Keleti és most már nyoma sem volt rajta a reggeli idegeskedésnek. Nyugodt, magabiztos léptekkel az ebédlőterembe sietett s jóízűen megebédelt. – Úgy érzem, nem lesz baj délután sem – jegyezte meg. Nem lett: keleti Ágnes megszerezte ezen a napon a második és harmadik olimpiai bajnokságát is."

Felemáskorláton és gerendán első lett, s ha lóugrásban nem a 23. helyen végez, övé az arany az összetett versenyben is. Így "csak" második lett Latinyina mögött. Még azonban hátra volt egy esély. Az egyéni döntőket követő második napon került sor a kéziszercsapatok versenyének döntőjére. A világbajnok magyar csapat győzelmét szinte biztosra vették a szakemberek s a lányok is kellő önbizalommal indultak a West Melbourne Stadionba. Ekkor azonban robbant a bomba: a buszban Tass Olga rémülten szólt, hogy nincs meg a szalagja! Ennek az esetnek a súlyához tudni kell, hogy a magyar csapat szalaggal a kézben mutatta be gyakorlatát a Budapestről mindegyik versenyző részére több méter hosszú, piros-fehér-zöld szalagot hoztak magukkal. Az indulás előtt a tornásznők az olimpiai falu bejáratánál lévő presszóban még megittak egy kávét. Mint később kiderült, Tass Olga ott lerakta a szalagját. Mikor a buszba szálltak, nem kereste. Ha kereste volna, akkor sem találja, mert – a lányok egybehangzó vélemény szerint – a szalag a presszóban eltűnt a helyéről, feltehetően egy ereklyegyűjtő elemelte.

Most mi lesz? Egy világ omlott össze a csapat tagjaiban. Elvégre hatan öt szalaggal mégsem vonulhatnak ki, s közvetlenül a verseny előtt képtelenség pótolni az eltűnt holmit. Vali néni azonban megtalálta a megoldást: szerzett valahol a csarnokban egy szivárványszínű szalagot és azt adta Tass Olgának. A nézőkben, a pontozókban fel sem ötlött, hogy nem szándékosan vegyítették a magyarok a nemzeti színek közé a szivárványszínt, nyilván úgy vélték, hogy ily módon még érdekesebbé, mutatósabbá teszik a látványt. Ez is történt: fantasztikusan nagy lett a siker. A hófehér tornászruhába öltözött lányok piros-fehér-zöld szalagjai között a szivárványszín csodálatosan érvényesült. Tökéletesen egybehangolt, mutatós táncmozdulataikkal a magyarok elbűvölték a közönséget és a bírói kart. Jóformán nem is kellett izgulni az eredményhirdetéskor, annyira biztosnak tűnt a győzelem. Oly nagy volt a siker, hogy a királyi páholy tiszteletére meg kellett ismételni a gyakorlatot. A lényeg: olimpiai bajnok lett a magyar kéziszercsapat!

– Nagyon nagy tornásznő volt – mondja róla Kertész Alíz, az egyik csapattárs, aki kéziszerrel olimpiai bajnok lett és teljesítményével hozzájárult a magyar válogatottnak az összes csapatversenyben szerzett második helyéhez. – Keleti bámulatos eleganciával tornászott, csak az volt a baj, hogy csupán három szeren remekelt, lóugrásban szürke produkciót nyújtott és ezért az összetettben nem tudott élre kerülni sem olimpián, sem világbajnokságon. Mindig csodáltam a páratlan akaraterejét és szorgalmát. Érdekes tulajdonsága volt, hogy ha valamiért csak két napot kihagyott az edzéseiből, a kis szünet után jóformán előlről kezdett mindent. Nem a szaltóval folytatta, hanem a bukfenccel. Ő volt egyébként a csapat vezéregyénisége, a Sporthivatal, a párt kedvence. Mindig az történt, amit ő kívánt.

– Ez az igazság – veszi át a szót Tass Olga, aki Melbourne-ben olimpiai bajnoki címe mellé nyert egy bronzot is, lóugrásban. – Hozzá kell azonban tenni, hogy Keleti hajthatatlansága használt a válogatottnak. Ötletei, elképzelései sokat segítettek. Az ő kezdeményezésére foglalkoztunk például intenzíven a mozgáskultúrával, ő vitt el bennünket az artista iskolába. Állandóan kutatta, mit lehetne tenni a további előbbrelépésért. Persze, tudtuk, hogy amikor a csapatért dolgozott, volt abban önös érdek is. A tornában jó csapatteljesítmény nélkül nem lehet kiemelkedő egyéni eredményt elérni. Ha leszerepel a csapat, akkor tagjai közül senki, még ha megfeszül is, nem tud elől végezni.

– Hogy milyen emberként ismertük? Bámulatos akaraterő, önfegyelem jellemezte. Ő volt a vezér, az alattvalók követték. A tornának élt, mindent ennek rendelt alá. Rendkívül céltudatos volt, a táplálkozástól kezdve minden lépését a leendő győzelem kivívása határozta meg. Hihetetlen ambíció fűtötte. Aki bármilyen területen is a világ legjobbja tud lenni, az sajátos egyéniség. Keleti Ágnes is más volt, mint az átlag sportoló. Képtelen volt toleráns lenni, egocentrizmusa maitt nem volt alkalmazkodóképes, csak ő diktálhatott. Nagyrabecsültük, tiszteltük, de tartottunk is tőle.

                                                                                                       Forrás: sportmuzeum.hu, wikipedia.org